Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (VII.)

Hetedik fejezet

A MACSKA TANÍTÁSA

Heliodóra megborzongott, mikor kilépett a vasúti kocsiból, és végigsétált a peronon, egyedül a közönyös tömegben. Nem csak a vékony ruházatán áthatoló hideg okozta ezt a különös, jeges érzést, ezt a borzongást a gerince mentén. A hideg nem számított, alig érezte. Nem is a bánat volt az oka, annak tudata, hogy senki nem várt rá: ennek nem volt jelentősége, már rég hozzászokott. Sokkal inkább a teljes erőtlenség mélyre hatoló érzése volt ez, amely ugyanakkor a teljes elutasítással párosult, elfogva őt ismét, erősebben, mint korábban bármikor. Tudta, hogy Londonba érkezett, abba a városba, ahol korábban már számtalanszor járt, s melyet szeretett. Most viszont sem többnek, sem kevesebbnek nem tűnt, mint a pusztítás középpontjának, ahonnan kiindult, hogy elérjen mindent, ami fontos volt számára. Innen szállt fel az a sok ezernyi bombázó, ami megtörte álmai Államának ellenállását (már azelőtt, hogy közelgő megszállók kettős hulláma körülfogta füstölgő romjait). Undorodott a képmutatás, vak gyűlölet és ostobaság szörnyűséges fészkétől.

Ha a legkiválóbb SS-tagok, akikre úgy tekintett, mint emberfeletti lényekre, hirtelen elé állnának, és arra kérnék, hogy a történtek ellenére szeresse az angolokat – Adolf Hitler szeretetének kedvéért, melyet mindvégig mutatott feléjük, még meg sem született generációik kedvéért, akik egy napon (nem számít, mikor) a szavai és tettei iránti elkésett lelkesedéssel fognak majd csatlakozni Európa többi részéhez – ha ők kérnék, sőt, parancsolnák, hogy szeresse őket halott Führerük nevében, akkor kétségtelenül megpróbálna engedelmeskedni (mivel semmit nem értékelt oly nagyra, mint a fegyelmet). Ám valószínűleg kudarcot vallana. A szívét betöltő keserűség minden egyéb érzést elhallgattatott. Immár feltétlen hitére is árnyékot vetett az iránt az Ember iránt, akit imádott. Ahogy kilépett a Waterloo állomásról az utcára, képtelen volt mást látni a járókelőkben, mint olyan embereket, akik boldogok, hogy a nemzetiszocialista Németországot eltaposták, és továbbra is az 1940-es Brit Expedíciós Haderő járt a fejében, azon rágódva legjobb belátása ellenére immár sokadszorra, hogy miért nem ölték meg valamennyiüket Dunkerque felé tartva, majd miért nem szálltak partra, diadalmasan fejezve be a háborút akkor és ott? Nem, még legkitűnőbb német bajtársai sem tudták volna megszabadítani ettől a rögeszmévé váló, eretnek kérdéstől.

* * *

De a hadifoglyokon kívül nem voltak német nemzetiszocialisták Angliában 1945-ben, s angolok sem, leszámítva egy maréknyi „18B”-t, akiket majdnem mind internáltak. Nem egy ember volt, aki hirtelen elősétált az éjszakából, egyenesen az árja rasszizmus örök harcosa felé tartva, hanem... egy hatalmas gyömbérszín macska – Sandy!

Méltóságteljesen és roppant kecsesen, bolyhos farkát felmeresztve közeledett, mintha valami a látszólag ismeretlen nő felé vonzaná. Ő maga nem jött rá, miért volt ez a vonzalom. Az emberi lények nem emlékeznek korábbi életükre, a macskák pedig főleg nem! Ám az feltűnt neki, hogy a vonzalom ellenállhatatlan. Dorombolni kezdett, ahogy közelebb ért a nőhöz, kinek ölében oly sokszor feküdt a régmúlt napokban, s kinek karjai közt csaknem két évvel ezelőtt meghalt. De mivel macska volt, erre nem emlékezett. Csupán a bűvöletet érezte, amely elfogta a nő látványától, és egyre boldogabbá vált, ahogy kisugárzása megérintette.

Heliodóra észrevette, s megtorpant a kihalt gyalogút közepén. Lerakta bőröndjét és útitáskáját, s így szólt a nagyszerű teremtményhez:

- Cicám! Csíkos bársonyom!

Az állat már előtte állt, felnézett rá ámbraszín szemeivel, kerek, selymes fejét pedig lábaihoz dörgölte. A nő lehajolt és megsimogatta. Kezének érintésére a hajlékony hát hullámzani kezdett. Óvatosan felvette, és a melléhez szorította.

- Doromboló szőrgombócom – suttogta, miközben tovább cirógatta.

A macska kinyújtotta egyik erős mancsát, s karmait élvezettel mélyesztette a gyapjúsálba.

Milyen nehéz volt! S mily vastag és fényes a bundája! Heliodórának hirtelen az agyába villant a többszáz szegény, lesoványodott macska, kiket oly sok évig látott Kalkutta és az összes többi indiai város utcáin, sőt, az általa ismert Közel- és Távol-Keleti városokban és még Dél-Európában is. Szegény, lesoványodott macskák, akik elrohantak az emberi lények közeledtére, s napokig, gyakran akár hetekig is eltartott a megszelidítésük, oly mélyen vérükbe ivódott a rettegés az emberektől. Ezt itt viszont nyilvánvalóan táplálták és szerették. Úgy tűnt, hozzászokott az emberi cirógatáshoz... És egyszerre felötlött benne a tény, az egyszerű, hétköznapi tény, mely egyszerre roppant fontosságúvá és jelentőségtelivé vált számára: ez a macska angolokhoz tartozott, akik szerették őt.

Amit hitbéli testvérei legjobbika, még azok sem, akiket feljebbvalóiként tisztelt ebben az időben – 1945 novemberében – nem tudtak volna elérni, az emberi ügyekben teljességgel járatlan, ártatlan állat könnyedén elérte, s csupán az ellentéttel, mely remek állapota és azon állatoké között volt, akik olyan országokban éltek, ahonnan hiányzott az árja vér, vagy legalábbis nem volt oly tiszta, mint Észak-Európában, visszaadta Heliodórának őszinte bizalmát a nordikus faj egységében a legutóbbi testvérgyilkos háború minden borzalma ellenére. Egy szempillantás alatt felidézte az isteni Férfit, kinek döntéseit titokban meg merte kérdőjelezni, kinek bölcsességét csaknem bírálni kezdte.

- Szeretett Führerem – gondolta, miközben egy könnycsepp gördült le arcáról a macska meleg, téli bundájára – százezerszeresen is igazad volt, hogy megkímélted őket Dunkerque-nél, igazad volt, hogy kezed nyújtottad feléjük a végsőkig. Bocsásd meg butaságom. Bocsád meg lázongásom! Igazad volt, Vezetőm, mindig is igazad volt!

Szorosan a karjaiba zárta Sandy-t, és még szeretetteljesebben simogatta. Egyfajta néma párbeszéd vette kezdetét a hideg londoni éjszakában az elhivatott nő és a macska között, aki csupán szépségével tanúskodott a legsúlyosabb vádakkal szemben azon embereket illetően, kik között felnőtt és élt.

- Igaz, hogy ők kezdték a háborút – Heliodóra nem bírta megállni, hogy ne töprengjen, még a megbékélés első impulzusa ellenére sem, mivel a gyűlöletet, különösen a jogos gyűlöletet nehéz kiirtani.

- Prrr, prrr, prrr – dorombolta a macska –, de etetnek engem. Bőségesen etetnek, a fejadag-rendszer ellenére is, nézd csak, milyen fényes vagyok, milyen csodás bundám van! Prrr, prrr, prrr, inkább kevesebbet ettek, csak hogy nekem is jusson. Azt mondom, jó emberek ők...

- Igaz, hogy gyűlölnek mindent, amit mi szeretünk – gondolta a nő – utálják Vezérünket, utálják szeretett Németországunkat és az egészség, büszkeség s hatalom evangéliumát...

- Prrr, prrr, prrr – dorombolta válaszul a macska –, de szeretnek engem, szeretnek minket, jók és kedvesek hozzánk. Prrr, prrr, prrr, nem szabad gyűlölnöd őket, nem gyűlölheted őket, ha szeretsz minket.

- Igaz, hogy ők pusztították el Európát – ez a gondolat újra és újra visszatért Adolf Hitler tanítványához –, tűzáradattal borították el Németországot, elárulták saját fajukat, egyesültek leggonoszabb ellenségeikkel...

- Prr, prrr, prrr – dorombolta a macska – azért, mert megtévesztették és félrevezették őket, ahogyan még mindig teszik. Ám egy nap majd felébrednek káprázatukból, a rossz pásztorok ellen fordulnak, és segíteni fognak saját véreiknek egy új Európát építeni – álmaid Európáját, ahol minden teremtmény boldog, mert jószívű emberek ők, jó emberek, ahogyan egészében véve és általában az árják. Prrr, prr, prrr... Ezt bizonyítja, hogy milyen jól viselték gondomat! Prrrrrrr!

- Ó, Macska, igazad van – értett egyet végül a szigorú rasszista – annál, amit az emberek „tesznek” mélyebb és maradandóbb az, hogy kik is ők: vérük minősége, mely a mindennapi élet tetteiben nyilvánítja meg magát. Igazad van: propagandák jönnek-mennek, a vér erényei azonban megmaradnak. Rávették „őket” hogy háborút viseljenek testvéreik ellen, de te, szépségem, ösztönösen szereted őket, anélkül, hogy rábírtak volna – mivel a fajukhoz tartozó emberek természetüknél fogva hajlamosak a kedvességre.

S a nő előrehajolt, ölébe fektette a macskát, s nagy, kerek fejét finoman két kezébe fogta. Az állat pedig csak dorombolt és dorombolt, ki-be húzta karmait, s kényelmesen befészkelte magát a szerető ölbe, mintha soha nem ismert volna másféle kényeztetést. Közben repült az idő, s a járókelők száma egyre inkább megfogyatkozott.

Azután az egyik szomszédos ház földszintjén kinyílt egy autó, s a gyalogútra kiáradó fényben Heliodóra egy jólelkűnek tűnő fiatal nőt és egy hat év körüli aranyhajú kislányt pillantott meg.

- Sandy, Sandy, merre jársz, cicám? – hívta a nő az állatot.

A kislány rámutatott a macskára az idegen ölében, s így kiáltott:

- Ott van, anyu! A néni elkapta! – s rohanni kezdett feléjük.

Heliodóra, csomagjait hátrahagyva, ölében Sandy-vel, felállt és visszavitte őt gazdáinak.

- Oly gyönyörű, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, s fel kellett vennem megsimogatni – mondta –, szeretem a macskákat.

- Mi is – válaszolt a kedvesnek tűnő asszony –, ő a kandallónk előtt született nagyjából két évvel ezelőtt. Hát nem csodálatos?

- Ő az én cicám – mondta a gyermek – velem alszik. Az anyja meg egy párnán alszik a kosarában.

Az ajtó becsukódott, Heliodóra pedig bőröndjével és utazótáskájával ismét útnak indult. Az éjszaka hideg volt, a jövő bizonytalan. Nem tudta, hol fog éjszakázni, azt meg főleg nem, hogyan és hol fog letelepedni, s milyen lehetőséget talál majd egy németországi utazásra. Ám e találkozás a macskával, akit jól ismert, s mégsem ismerhetett meg, újult önbizalommal töltötte el. Hálás volt – nagyon hálás – a bájos és kedves állatnak, hogy újjáélesztette régi, szigorú nemzetiszocialista igazhitűségét, kérdés nélküli elfogadását bárminek, amit a Führer tett, mondott vagy parancsolt. A macskának hála most már biztosan tudta, hogy Vezére csalhatatlan, a vereség ellenére is csalhatatlan, a többszáz mérföldnyi rom és milliónyi „hajléktalan” ellenére is, nem is beszélve a meghaltakról. Szőke, kékszemű gyermekek generációi, akik éppen olyan jók és kedvesek, mint az a kislány, akivel az imént találkozott, tisztelik majd őt, mint láthatatlan Vezérüket a közelgő napokban, vég nélküli időkben...

- Ó, Macska – gondolta – tőled kellett megtanulnom ezt?

S aprónak érezte magát, ám mindenek ellenére erősnek, megingathatatlan hitének tudatában.