Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (VIII.)

Nyolcadik fejezet

SIVÁR ÉVEK

Sandy aznap éjjel nem tudott aludni.

Ugyan nagyon távol volt attól, hogy akár csak sejtse: az imént úrnőjével találkozott, akit előző életében szeretett. Még kevésbé tudta, hogy neki mennyit jelentett találkozásuk. (Honnan is tudta volna szegény állat? Fogalma sem volt a háborúról, amely kétlábúak és hozzá hasonló élőlények millióinak halálát okozta. Az összes kényelmetlenség, melyben a háború miatt része volt, abból állt, hogy néhányszor le kellett mennie a pincébe, egy kosárba, ahol a zajok ellenére is nagyon csendben maradt. Heliodóra küzdelme önmagával az eszmebéli hithűség tekintetében pedig oly távol állt tőle, mint az angyalok lélektana az emberi lényektől – persze csak akkor, ha egyáltalán léteznek angyalok.) Azt azonban tudta, hogy az imént átélt kaland élete egyik nagy eseménye volt. Ez a nő egyáltalán nem olyan, mint bármelyik kétlábú, akit addig ismert. Kisugárzásában volt valami erőteljes, érintésében valami ellenállhatatlan. Cirógatása különbözött másokéitól, nem csupán testi volt. Áthatolt a szőrön, egy ismeretlen világ mágneses erejét közvetítette az idegekhez, a kifejezhetetlen szenvedély és gyengédség paradicsomába merített, a gyönyör óceánjába, melyben tér és idő érzete elvész, s amelyben csak dorombolna és dorombolna, kinyújtóztatná mancsait, karmait pedig ritmikusan ki-be húzogatná... Éppen úgy, mint a régmúlt napokban, amikor még bolyhos kiscica volt, s anyja meleg bundáját dagasztotta, tejét szopta, dorombolt és dagasztott, dorombolt és dagasztott megfeledkezve mindenről, leszámítva a bizonyosságot, hogy él, s hogy az élet a gyönyörrel egyenlő. Mikor pedig félig feleszmélt elragadtatásából, s meglátta azokat a hatalmas, sötét szemeket – azokat a tüzes és ugyanakkor mély bánattal telt szemeket –, ahogy lenéztek rá, akkor nem kívánt semmi egyebet, csak hogy elveszhessen fényükben. Sandy halványan emlékezett rá, hogy ezekből a sokatmondó szemekből két hatalmas, folyékony gyémánt hullott lassan, harmatcseppekként a bundájára. Emlékezett, hogyan ölelte magához a nő még szeretetteljesebben, arcát pedig selymes, kerek fejéhez dörgölte.

Többet tudott az emberi kedvességről, mint a legtöbb macska – még Angliában is –, és legalább annyit az emberi lények dédelgetéséről, mint csak igen kevés állat a világon. Ám ezt a macskán- és testentúli gyönyörűséget az emberi karokban korábban nem ismerte, és többé nem feledhette. Egy olyan nő érintése, aki egyszerre volt a macskák barátja és egy emberentúli eszme elkötelezett harcosa egészen más volt, mint korábbi tapasztalatai.

Így hát a megszokott élvezetek unalmassá váltak, az élet pedig sivárrá lett számára.

* * *

A házban mindenki kényeztette őt, különösen a kis Elsie, akinek ágyában aludt. De rajta kívül Elsie anyja, apja és csaknem összes barátjuk is, akik időnként meglátogatták őket. A hölgyek ölükbe vették, és cirógatták, akik pedig történetesen először látták, akaratlanul is így kiáltottak, amint besétált a nappaliba:

- Ó, Harrington asszony, milyen csodás macskájuk van!

Egyikük egy nap még ezt is hozzáfűzte:

- Ki kellene állítani őt a legközelebbi macskakiállításon. Biztosan díjat nyerne.

Ám Harrington asszony elvetette az ötletet.

- Inkább lemondanék róla, minthogy három napig ketrecbe zárjam szegény Sandyt – mondta – a macskák nem kiállításra készültek – különösen ő nem!

S a macska tömött, csíkos bundáját simogatva hozzátette:

- Hát nem így van, cicám?

Sandy szemeiben megmagyarázhatatlan szomorúsággal és vágyakozással nézett fel rá, s fejét a lábához dörgölte. A nő még egyszer végigsimította, és halkan megkérdezte tőle:

- No, szépségem, mi a baj? Mit szeretnél?

Nyilvánvaló volt, hogy valamit akart az állat, de nem tudott rájönni, mi vagy ki az.

- Miau – felelte a macska, ahogy visszabámult rá, még mindig e különös, bánatos pillantással. S e válasz azt jelentette: őt akarom, aki hat hónapja simogatott, a... Kétlábú Istennőt (mi másnak is hívhatnám, mikor nem tudom a nevét). A karjaiban akarok heverni még egyszer!

Ám Harrington asszony nem értette a macskák nyelvének finomságait. Ezt a „miau”-t leginkább csak úgy értelmezte: „enni akarok valamit!” Így hát ment, és hozott Sandynek egy extra tányérnyi halat. Ő viszont nem volt éhes. Megszagolta a halat, és elfordult. Fejét megint úrnője lábaihoz dörgölte, és ismét azt mondta: „miau.” Harrington asszony továbbra sem értette, ahogyan a kis Elsie sem, aki úgy gondolta, hogy a macska szeretgetésre vágyik. Sandy viszont kibontakozott a gyermek öleléséből, és csendben kisétált az ajtón.

A magány különös érzése fogta el. A régi kandalló még mindig meleg helyként vonzotta, ahová letelepedhet, összegömbölyödve a párnáján vagy egy széken, ahol senki nem zavarta. A kis Elsie ágya is még mindig olyan puha és kényelmes volt, mint korábban. De valami mégsem volt ugyanolyan. A furcsa nő, tüzes, sötét szemeivel, és hosszú, fehér, gyönyörkeltő karjaival – a Kétlábú Istennő – árnyékként keresztezte életét. Ezután pedig már semmi sem lehetett ugyanolyan. Többé-kevésbé minden sivárrá vált ama felejthetetlen óra fényében, melyet Heliodóra karjai közt töltött, vagyis inkább a vágyakozás fényében, melyet ez az óra hátrahagyott.

* * *

Néha Sandy vele álmodott, s álmában különféle nyávogásokat hallatott, az elégedettség hangjait, mikor azt álmodta, hogy kényelmesen összegömbölyödve az ölében fekszik, aztán vad, elkeseredett nyávogásokat, mikor azt álmodta, hogy a nő elhagyta, ő pedig elkobórolt, hogy megkeresse.

A kedves Harrington asszony egyszerűen nem értette, mi váltotta ki belőle e hangokat. Számára és a kis Elsie számára – aki igen csinossá növekedett – ezek csupán annak jelei voltak, hogy a macska álmodik. S mit tudhatnak az emberi lények a macskák álmairól? Legtöbbször a sajátjaikat sem tudják megfelelően értelmezni. Anya és lánya gyakran figyelte az alvó állatot. A kis Elsie a karjaiba szerette volna venni, hogy vigasztalja, mikor a nyávogások túlságosan szomorúnak hangzottak. Ám Harrington asszony nem engedte neki:

- Ne zavard! Te sem örülnél, ha megzavarnák álmodat.

- De anyu, biztosan rosszat álmodik – felelte a kislány, s gyengéden megsimogatta az állatot.

Sandy néha azt hitte, hogy a szeretett és soha el nem feledett kéz ér hozzá, és oly boldog lett, hogy hirtelenjében felébredt. Majd hamarosan ismét álomba zuhant, mintha el akart volna szökni az egyszerű, nyugodt és sivár valóságtól, a barátságos, ismerős arcoktól, akik szemében nem lángolt a szenvedély, a jól ismert ölektől, melyek elég kényelmesek voltak, ám messze nem bírtak azzal a különös vonzerővel, melyet kizárólag a macskafélék érzékelnek, és a megszokott cirógatásoktól, melyek jólesők voltak ugyan, ám hiányoztak belőlük azok a meghatározhatatlan rezgések, melyeket csupán egyetlen egyszer érzett, amikor az a Kétlábú egy óra hosszan a karjaiban tartotta őt, és simogatta a hideg, kihalt gyalogúton, azon az emlékezetes, hideg, magányos novemberi éjszakán – a Kétlábú, aki benne az örökkévaló Macskaságot szerette és cirógatta, s aki, ettől és tőle, Sandytől függetlenül, nem csupán a több-mint-macskaszerű, de a több-mint-emberi dolgokat szerette, oly dolgokat, amelyekben azonban, bármily közvetve is, neki, a Macskának is megvolt a maga helye...

Sandy csak akkor volt igazán boldog – egyre halványodó, ám mégis állandóan jelenlévő emléke ellenére –, mikor azzal volt elfoglalva, hogy máj és kenyér-keverékéből, melyet Elsie vagy Harrington asszony naponta háromszor adott neki, kiválogassa a májat vagy amikor fekete bogarakat üldözött és kapott el a mosókonyhában vagy még talán akkor, mikor hazaért, miután Smut – az öreg Tyrell kisasszony szénfekete kandúrja, aki a harmadikon lakott – jól ellátta a baját, és lekergette a lépcsőkön, a lépcsőházban. Máskülönben – a Nagy Macskára, a Végzet Urára mondom – élete oly unalmas volt, amilyen unalmas csak lehetett.

S így ment ez évekig...

Rengeteg dolog változott a házban, a szomszédságban, s kétségtelenül az egész világon is: Sandy gyönyörű, cirmos anyja az állatorvos és Harringtonék minden gondoskodása ellenére végelgyengülésben meghalt, két testvére, akik megtartásához Elsie ragaszkodott, a házban voltak: egyikük fehér és sárga, a másik teljesen sárga, csíkok nélkül. Később pedig egy kétlábú még egy macskát hozott, egy különös állatot, kék szemekkel, krémszín bundával, sötétbarna mancsokkal, fejjel és farokkal – egy sziámit –, akit Sandy nem szeretett. Bárcsak csupán nyaralni érkezett volna hozzájuk, mert mindenki oly nagy hűhót csapott körülötte, szegény Sandy pedig még magányosabbnak érezte magát. Harrington asszony még kézfejével meg is ütötte régi kedvencét – nem túl erősen, de a megaláztatás volt inkább fájdalmas, nem az ütés –, mert szándékosan megkarmolta az új jövevényt.

Azután egy nap a jövevény elment: ugyanaz a kétlábú vitte el egy kosárban, aki hozta is. Tényleg csak nyaralni jött hozzájuk. (De miért ilyen hosszú időre? – tűnődött Sandy. Bárhogy is legyen, örült, hogy a macska távozott.) Smutot elgázolta egy autó, néhány nap múlva pedig Sandy egyik gyömbérszín öccsét is. Csupán a félig fehér maradt meg.

A Kis Elsie felnőtt, vagy legalábbis úgy tűnt Sandynek, aki nem volt képes túl jól megállapítani a kétlábú élőlények életkorát. Maga Sandy lassan öregedett, ízületeit kezdte merevebbnek érezni, felugrani a kandallópárkányra vagy egy polcra már nem volt olyan egyszerű feladat számára, és a fekete bogarak üldözése sem volt többé olyan izgalmas tevékenység, mint korábban. A rendszeres étkezés, alvás, álmodozó szendergés télen, a kandallónál s Elsie és Harrington asszony cirógatásai határozták meg békésen folyó életét – túl sok érdekesség nélkül, a kalandokról nem is szólva. Az az egyetlen óra az idegen nő karjaiban az évek múltával egyre ködösebben, s mégis, időnként váratlanul élesen merült fel a macska elméjében.

* * *

Végül eljött az idő, amikor Sandy már túl gyenge volt ahhoz is, hogy mozogjon, csupán feküdt a párnán, amely egykor anyja kosarában volt, vagy Elsie ágyán, ám csak akkor, amikor odavitték, mert felugrani már képtelen lett volna. Fokozatosan elvesztette az étvágyát is, s csak feküdt csendben, hatalmas ámbraszín szemeit néha szorosan behunyva, máskor viszont tágra nyitva, mintha valami álombéli jelenetet figyelne, mely rajta kívül mindenki más számára láthatatlan. Még dorombolt, amikor simogatták, s e dorombolás összetörte Harrington asszony szívét:

- Szegény Sandy – mondogatta – egyre soványabb lesz. Úgy tűnik, már nem marad sokáig velünk.

És hívta az állatorvost, ám ő csak azt tudta megállapítani, hogy a macska „öreg”, és nem tehet érte semmit.

1955 novemberében, potosan tíz évvel ama éjszaka gyönyöre után, melyet igazán soha nem tudott elfeledni, Sandy szokatlan nyávogást hallatott, és görcsösen széttárta mancsait, éppen úgy, mint tizenkét évvel korábban, azon a kalkuttai teraszon, Heliodóra ölében. S mielőtt Harrington asszony felemelhette volna, meghalt. Ámbraszín szemei még mindig olyannak tűntek, mintha valami láthatatlan dolgot bámulnának.

- Szegény, szegény Sandym! – kiáltotta Harrington asszony, és zokogni kezdett, csakúgy, mint Elsie, aki addigra tizenhat tavaszt látott, gyönyörű leánykává cseperedett. Még Harrington úr szemei is elhomályosultak, mikor segített eltemetni a macska testét a ház mögötti, aprócska udvarban, melyet „kertnek” neveztek.

Ám Sandy lelke, amely Hosszúbajusz lelke is volt, és oly sok más macskáé (sőt, milliónyi egyéb teremtményé a régmúlt idők örökkévalóságában), távozott és vándorútra indult oda, ahol a lelkek végzetükre várnak.