Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (XI.)

Tizenegyedik fejezet

HÁZ AZ ERDŐBEN

Heliodóra egy kertes házba költözött az erdő közepén, Hannoverhez közel, ahol végre talált magának munkát.

Bájos kis ház volt: két szoba s egy tornác. Tavasszal a nyitott ablakokon beáradt az orgona- és fenyőillat. Csendes helyen feküdt, leszámítva időnként a keskeny, füves ösvény felől érkező gyermekkacajt. Az ösvény a főút felől további kertesházak felé vezetett, még mélyebben az erdő sűrűjében. Nem akadtak rádiók vagy gramofonok hallótávolságban, sem pedig hangosan beszélő emberek. Így hát Heliodóra boldog volt: amikor nem dolgozott, bepillantott lelkébe, töprengett és írt. Néha, vasárnaponként, barátságos hangot hallott, amely nevén szólította, mire a kertkapuhoz szaladt. S. úr és asszony vagy egyik lányuk érkezett, hogy megkérje: töltse velük a délutánt, abban a jó öreg légkörben, amelyet szeretett, s amelyről már azt hitte, hogy soha többé nem találja meg Németországban, míg... el nem jött ide, és meg nem tapasztalta maga is. Időnként eszébe jutott Fekete Bársony, és szomorú volt, hogy nem hallott korábban erről a kertesházról, s nem tudta magával hozni őt. Ám jó híreket kapott felőle: teljesen hozzászokott második otthonához Franciaországban. Heliodóra nem akarta ismét kiszakítani megszokott környezetéből, s arra sem gondolt, hogy másik macskát szerezzen be magának, mert tudta, hogy egy napon hosszú útra kell indulnia. Voltak olyan dolgok, amiket meg kellett tenni a háború utáni Európában, és különösen a háború utáni Németországban, ő pedig úgy érezte, hogy kötelessége megtenni ezeket. Megelégedett annyival, hogy kitett ablakpárkányára egy tál tejet és egy kis halat a kóbor macskáknak, akik éjjel arra járhatnak. Hamarosan boldogan látta, hogy az étel mindig eltűnt reggelre.

Így teltek-múltak a napok, részben hivatásos munkával – nyelvek tanításával a megélhetésért – részben valódi munkájával a Szent Ügyért és (amikor csak tudott) a csodálatos, négylábú teremtményekért történő munkálkodással.

* * *

Egy reggel, amint épp bezárta a bejárati ajtót – sietve, nehogy lekésse a buszt, és fél órát kelljen várnia a következőre – Heliodóra egy nőt pillantott meg, aki a kertkapunál állt, karjaiban egy macskával.

Nyugtalanul sietett feléjük (mi lehet a baj azzal a macskával?).

- Elnézést a zavarásért – mondta a nő, akit Heliodóra már talán látott korábban, de még soha nem beszélt vele – azon tűnödtem, nem tudna-e otthont találni ennek a macskának. Szerették és törődtek vele, s egy igazán jó otthonra lenne szüksége. Gazdája, aki abban a kétemeletes házban lakik a sarkon, szeretné megtartani, ám a férje nem, mert a macska egyszer a cipőjében végezte el a dolgát! Azzal fenyegetett, hogy megöli, ha még egyszer meglátja a házban.

S a kapu rácsain keresztül átnyújtotta a macskát Heliodórának.

Egy szinte már felnőtt, szépséges, fekete-fehér kandúr volt, nagyon hasonlított szegény Hosszúbajuszra. Amint Heliodóra karjaiba vette, teljes biztonságban érezte magát: tudta, hogy bármi is történjen, nem eshet bántódása, amíg ott van. Mély dorombolásba kezdett, ahogy a nő fényes bundáját simogatta, és csókot nyomott fejére, apró, bársonyos fülei közt.

- Szegény cica – suttogta a macskafélék barátja, akit India éhező macskái „Kétlábú Istennőnek” neveztek – megtartalak, mivel senki nem akar téged, még saját gazdádnak sincs elég bátorsága, hogy kiálljon érted!

Majd a macskát hozó nő felé fordult:

- Mily nagyon értelmetlen – mondta –, biztosan elfelejtették kicserélni a fűrészporát. A macskák gyűlölnek koszos almot használni. Megfenyegetni egy ilyen gyönyörű teremtményt emiatt!

Majd, a felháborodástól reszketve, így folytatta, a macska korábbi gazdájára utalva:

- Én fogtam volna a macskát, és azonnal elhagytam volna azt a fickót a fenyegetőzése hatására!

- P. asszonynak három kis gyermeke van – felelte a nő.

- Igaza van, ez bonyolultabbá teszi a dolgokat – ismerte el Heliodóra –, mindenesetre köszönöm, hogy eljött hozzám: megtartom a macskát.

- P. asszony megmondta, hogy így lesz, ezért is jöttem ide. Tudja, a férje nem olyan rossz ember, talán lenyugszik, és el is felejti az egészet. De soha nem tudhatjuk. P. asszony fél, ám most már meg fog nyugodni. Ó, mennyire meg fog nyugodni!

Heliodóra szeretett volna megszabadulni a nőtől. Le fogja késni a következő buszt is, ahogyan az előzőt már lekéste. Mégis, valami arra késztette, hogy megkérdezze:

- Mondja, egyébként P. asszony férje mivel foglalkozik?

- Mivel foglalkozik?... Nos, nem dolgozik semmit. Nem tudta?

- Nem. Miből élnek akkor, ha nem dolgozik?

A szomszéd a rácsokhoz nyomta arcát, és úgy suttogta:

- Nem tudja? Elkövetett valamit a hitleri időkben, és egy koncentrációs táborban találta magát hosszú évekre, úgyhogy most kormányzati nyugdíjban részesül, mint a „náci zsarnokság áldozata”, és ezelőtt nem élt még soha ilyen jómódban...!

Heliodóra elfojtotta a késztetést, hogy valami elkeseredett és talán durva megjegyzést tegyen. Lesütötte a szemét, és tovább simogatta a macskát, így a nő talán nem vette észre az arckifejezését. Azonban feltett még egy utolsó kérdést:

- És tényleg nem tudja, mit tett? – kérdezte – Biztosan valami politikai ügy volt, ha ilyen jól ellátják manapság, ahogyan említette...

- Nem feltétlenül. Mostanában bárki, akit ilyen táborban tartottak fogva, a „náci zsarnokság áldozata.” Ha jól emlékeszem, az ő esetében ez éppen nem valami politikai ügy volt, hanem, azt hiszem, okirathamisítás. Természetesen ő is rendszerellenes, ám ennek nem volt semmi köze a tárgyalásához.

S gyorsan hozzáfűzte még, mintha „meg akarná magyarázni” az egész sötét ügyet magának, és mindenki másnak, aki hajlandó elfogadni magyarázatát:

- Egyébként is, félig cseh származású.

Heliodóra búcsút intett neki, és visszament a házba, hogy egy kis tejet adjon a macskának (nem volt nála semmi más), és otthagyta, míg vissza nem tér majd este. Aztán rohant, hogy elérje a buszt.

* * *

Amikor hazaért, a macska az ablaküveg mögött ült, és rá várt. Amint belépett, dorombolva a lábaihoz dörgölődzött, s még hangosabban kezdett dorombolni, amikor megérezte a hal szagát, melyet neki hozott.

A nő tüzet gyújtott, és megfőzte az ételt, melyet a macska aztán mohón befalt. Ezután hozzákészülödőtt az íráshoz, az állat pedig felugrott az asztalra, a papírok közé, gyönyörű fejét a nő arcához dörgölte, és így szólt:

- Miaú! Azt akarom, hogy szeretgess. Tudom, hogy szeretsz minket, macskákat, tudtam az első érintésre, abból, ahogy tartottál. Miaú! Most az öledben akarok feküdni, míg a bundámat simogatod. Nézd, milyen bájos vagyok! Miaú! Az írás még várhat...

Heliodóra talán nem értette a macskák nyelvét, ám a gesztusokat annál inkább, a mozdulatot, ahogy a fényes fej az arcához simult, és a hívogató dorombolást. Hátratolta székét, hogy a macskának legyen elég helye leugrani az asztalról ölébe, és halkan így szólt:

- Jöjj, selymes tigrisem! Jöjj, doromboló bársonyom!

Mily sokszor monda ki e szavakat – vagy hasonlókat – azóta a régmúlt nap óta, amikor először vett a karjaiba egy bolyhos, fekete kölyökcicát két éves korában vagy talán még annál is korábban, míg anyja folyton mondogatta neki:

- Légy óvatos, nehogy fájdalmat okozz neki! Tartsd óvatosan!

Hányszor pihentette arcát macskák ruganyos testén, élvezve a vastag, meleg bundát és bőrén a dorombolás ütemes rezgését.

Voltak idők, amikor nem tudott macskát tartani, olyan idők, amikor saját élete túl instabil volt, túl ingatag ahhoz, hogy gondjaiba merjen venni egy teremtményt élete egész időszakára. Ezek az időszakok néha évekig is elhúzódtak, s különösen komornak tűntek fel előtte, bármilyen kellemes vonásaik is voltak más szempontból. Valójában rettegett a visszatértüktől, s azon tűnődött, mihez kezdjen majd ezzel a macskával úgy nagyjából egy év múlva, amikor újra utaznia kell, talán nagyon távolra, hogy találjon valakit, aki hajlandó írásait megjelentetni. Ám a macska csak befészkelte magát az ölébe, és halkan álomba dorombolta magát, mit sem tudva gazdája problémáiról. Simogatta az elektromossággal telített szőrmét, mely oly vastag és sima volt, mintha plüss lenne, s hangosabb dorombolás volt a felelet érintésére.

Minden este asztalánál dolgozott, míg a macska aludt. Valahányszor rajta nyugtatta kezét, ugyanolyan dorombolás hangzott fel az élő, szőrös párnából. Egyszer-kétszer a „párna” megmozdult, fejét megfordította, és körülfogta kezét egyik nagy bársonymancsával vagy éppen mindkét bársonymancsával, valamennyi macskaféle jellegzetes mozdulatával. Heliodóra csodálta a teremtmény önbizalmát.

- Hozzászokott, hogy szeretik, s tudja, hogy én szeretni is fogom – gondolta –, szegény, gyönyörű macska! Hogy is ne tudná valaki szeretni? Valójában minden teremtmény hasonlóan bízik az ember kedvességében, amíg meg nem tanulják a keserű – néha egyenesen brutális – tapasztalatok során, hogy a kétlábú emlős gyakran milyen alattomos fenevad. Hirtelen egy pillanatra bevillant a barna kutya képe, akit sok évvel ezelőtt Franciaországban látott, a Lyoni Egyetem tudományos részlegének egyik szobájában, az ajtókilincshez láncolva, várva, hogy átadják egy élveboncolónak. Visszaemlékezett a kutya barátságos kifejezésére, ahogy farkát csóválta, s próbált felé ugrani. Neki is volt bizalma az emberekben... míg a kínzás el nem kezdődött a szörnyeteg kezei között. Visszaemlékezett saját, erőtlen felháborodására, mindazokat érintő átkára, akik érzéketlenek maradnak a tudatlan élőlények szenvedései iránt: „Azt a civilizációt, mely ártatlan élőlényeken folytat kísérleteket, mindenestül el kell törölni! Bízom benne, hogy még életemben szemtanúja lehetek annak, ahogy apró darabokra robban!” Felidézte, hogy az élveboncolást megszüntették Adolf Hitler parancsára, s elképzelte a német hadsereget, a diadalmas csapatokat 1940-ben, ahogy szülővárosa felé menetelnek, és a borzalmakat, melyek egész életét gyűlölettel töltötték el az emberek iránt, akik eltörölték egy magasabb rendű, jobb emberiség parancsát – az egyetlen emberiségét, melyet képes volt tisztelni. S könnyek szöktek a szemébe a gondolatra, hogy álmai világának építőit legyőzték (és így álmai megvalósulása elhalasztódott) a zsidó pénz ereje segítségével.

A macska, akinek kezdett melege lenni az ölében, felkelt, nyújtózkodott egyet, majd felugrott az asztalra és elnyúlt Heliodóra papírjain. A nő befejezte az írást, és tovább simogatta, anélkül, hogy félbeszakadt volna visszaemlékezésének sorozata. A macska selymes bundája olyan csodás volt, mint bármelyik szőrös teremtményé, szépséges szemei, mint valamennyi élőlény szeme, az emberre szegeződött: minden újabb generáció készen állt arra, hogy elfeledje a múltat egy eljövendő Aranykor reményében, egy olyan világéban, ahol az ember többé nem „az ellenség”, az értelmetlen fosztogató, az összes élőlény gyilkosa és kínzója. Az asztal másik végén, a fal mellett Adolf Hitler portréja állt. Heliodóra pillantása a kéziraton lustán elheverő, doromboló macskáról a komoly és tragikus arcra vándorolt, kinek minden szavát igazolta és magasztalta írásaiban.

- Ó, megszentelt Vezetőm – gondolta – hányan, még a legjobb hittestvérek közül is mily sokan nem tudták – nem értették – hűségem titkát Irántad és a Német Birodalom felé. Ám te megértenéd, ha képes lennék eljutni hozzád, biztos vagyok benne... a Teremtmények Megbosszulóját köszöntöm benned, aki a gyűlölt emberrel úgy bánt, ahogyan az bánt velük, az isteni megtorlás Kiválasztottját, az Igazság Kardját, akire az élet évmilliók óta várt. A világ valamennyi nemzete között, amely elnézi az ártatlan teremtmények iránti kegyetlenséget „az ember érdekében”, az egyik éppen olyan rossz, mint a másik, és nincsen köztük egyetlen olyan sem, amelyet ne árulnék és pusztítanék el boldogan. De, ó, szent Harmadik Német Birodalmam, melynek törvényei teljesen megfékezték az élveboncolt állatok kínjait, egyedül érted – feltámadásodért, most, hogy a gonosz erők egy időre diadalmaskodtak – élek és boldog leszek, ha meghalhatok. Láthatom talán, hogy felszabadító seregeid ismét lerohanják a világot! Soha nem törődtem vele, és most sem törődöm, mi lesz ellenségeid sorsa. Ők egyszer sem emelték fel szavukat az ártalmatlan állatok kínzása ellen a bűnös kíváncsiság, falánkság vagy sport nevében. Miért szólalnék fel én az ő érdekükben? Semmi nem lehet elég rossz, ami velük történik, mivel az utadban álltak...

* * *

Késő volt már, mikor Heliodóra aludni tért. A macska követte őt a szép kis szobába, és felugrott az ágyra, mint aki biztos benne, hogy nem lesz leparancsolva onnan.

A tűz kialudt, kezdett hideg lenni. A nő a macskát simogatta, aki összegömbölyödött a dunyha mélyén, éppen úgy, ahogy azelőtt Fekete Bársony szokott. Ám Heliodóra hamarosan felemelte a takarót, hogy bebújhasson alá, ha akar. S hívta őt, ahogyan korábbi macskáit is:

- Jöjj, cicám! Jöjj, sötét tigrisem!

Az állat megértette a hívogató hangot, és leheveredett mellé dorombolva, a nő pedig tovább simogatta. Végül elaludt, kerek, fényes fejét Heliodóra vállán nyugtatva, egyik mancsát pedig kinyújtva a párnán.

Teltek-múltak a napok és a hetek. Heliodóra és macskája – akit Miu-nak nevezett el – boldogok voltak. Miu elfelejtette korábbi gazdáját, Heliodóra viszont soha nem feledkezett meg Fekete Bársonyról. Ám remek híreket hallott felőle: hosszas kóborlások időszakát követően – mely során főként nősténymacskák hajkurászásával foglalatoskodott a szomszédos falucskákban – letelepedett új otthonában, és éppen olyan simulékonnyá vált, mint amilyen korábban volt. Bundája – a hegyvidéki falu rideg éghajlatában – kivételesen megvastagodott. E jó hírek hallatán Heliodóra nem bánta, hogy elvitte őt oda. Épp annyira szerette Miu-t, amennyire továbbra is szerette előző macskáját – annyira, amennyire valamennyi macskáját, sőt, az összes macskafélét.

Ilyen volt a természete: nem igazán az egyedeit szerette bármelyik fajnak, - még a magához hasonló kétlábúaknak sem, még azokat sem, akiket a „magasabbrendű emberiség mintapéldányaiként” tisztelt. A Macskaság érzékelhetetlen Lényegét imádta – a macskaszerű kecsességet, rejtélyességet és az érzékeny ragaszkodást – bármely macskában, éppen úgy, ahogy minden egészséges, tisztavérű árjában, különösen minden jobb németben és észak-európaiban az emberi tökéletesség folyamatosan visszahúzódó ideáját kereste: saját faja érzékekkel fel nem fogható Lényegét. Egész életében ezt tette. Talán ez volt az egyik oka, hogy miért érezte magát sokkal fesztelenebbül az állatokkal, mint a legtöbb emberi lénnyel: az állatok sokkal hitelesebben fejezték ki fajuk kollektív Énjét, mint a legtöbb férfi és nő saját nemzetét vagy faját. S mégis, nagyon is tisztában volt vele, hogy minden egyes élőlény, férfi, nő, macska, kutya, madár, hal vagy rovar, sőt, minden falevél egyedi és pótolhatatlan, hogy a fajok közös, isteni Lelke ragyog bennük úgy, ahogy nem tudott, nem tud és nem is lesz képes felragyogni soha többé egyetlen véges testben sem. S ez volt az oka, hogy nem ragaszkodva kizárólag egyetlen egyedhez, úgy tekintett minden egyénre, mint a végtelen Idő óceánjának elröppenő csillámlására, mely csillámlás mégis az Örökkévalóságot tükrözte.

Így szerette az épp a karjaiban doromboló Miu-t is – a kéznél lévő Macskaságot, valamennyi macskaféle Lényegét, mely megvan a királytigrisben is, aki viszont túl távoli és túl vad a simogatáshoz. Tudva, hogy egy napon meg kell válnia majd tőle, úgy ragaszkodott hozzá, mintha valamennyi nap az utolsó lenne, amit együtt tölthetnek a békés kis házban, az erdő mélyén.

* * *

Heliodórának volt egy ifjú tanítványa, egy német, aki alig volt több, mint huszonkét éves, és akit nagyon szeretett férfias szépsége, korához képest mély bölcsessége, Vezérük, Adolf Hitler iránti megingathatatlan hite miatt, és mindazért, ami mellett kiállt... továbbá kedvessége miatt az állatok felé, különösen szerető gondoskodásáért a macskák tekintetében.

A nyelviskolában fedezte fel őt, ahol tanított. Egy hétköznapi megjegyzés elegendő volt: Heliodóra hozzászokott, hogy észrevegye a nemzetiszocialistákat, bajtársait a „politika iránt érzéketlen” emberek buta tömegében, akikkel nap mint nap kapcsolatba került. A fiatalember hamarosan estéit Heliodóra házában, az erdőben töltötte, hogy fejlessze francia tudását, és hogy szabadon beszélhessen a háború utáni társadalmat illető, általában vett és különösen Dr. Adenauer kormányzatával kapcsolatos sérelmeiről, nemzetiszocialista meggyőződéséről, melyben osztozott Heliodórával, álmairól, melyek viszont gyakorlatiasabbak voltak, mint a nőé.

Nem messze lakott tőle, egy olcsó, fűtetlen szobában, mivel pénzt kellett spórolnia, hogy gyorsan vissza tudja fizetni hitelbe vásárolt magnófelvevőjét, melyet azért vett, hogy újra és újra át tudja ismételni a franciaórák anyagát. Egy irodában dolgozott, ebédjét is ott fogyasztotta el a többi hivatalnokkal együtt. Esténként pedig gyakran maradt vacsora nélkül. Mikor Heliodóra megtudta ezt, meghívta magához, hogy megossza vele ételét, amikor egyáltalán volt mit megosztania.

Amint hazaért a munkából, néha este kilenc körül, néha csak tízkor, először begyújtotta a sütőt, és elkészítette a macska ételét. Miu, aki örült, hogy gazdája megjött – és boldogan szagolgatta az étvágygerjesztő halat, amit neki hozott –, fejével lábaihoz törleszkedett, és olyan hangosan dorombolt, amennyire csak bírt. Aztán egy közeledő kerékpár hangja hallatszott a keskeny, sötét ösvényen, a kertet övező sövényen túl, majd csengetés hallatszott a kapu felől. Heliodóra tudta, hogy ifjú bajtársa érkezett meg, mert senki más nem jött hozzá ilyen későn. Beengedte, viszonozta „Heil Hitler”-köszöntését (soha nem üdvözölték egymást másként), s majdnem mindig hozzátette:

- Légy óvatos, nehogy a cica kiszökjön!

- Igen, nagyon helyes – felelte a fiatalember, és sietve becsukta az ajtót, majd elhelyezkedett a kis szoba sarkában, az ablaknál.

Amíg Heliodóra a macska ételére vigyázott, nehogy kifusson, a férfi általában kérdezett tőle valamit, vagy beszámolt neki a hírekről, például:

- Olvasta a Der Weg legutóbbi számát? – vagy:

- Találkoztam S. úrral. Átadta nekem a meghívót a következő összejövetelünkre. Ugye bízhatunk benne, hogy ön is eljön?

Heliodóra úgy válaszolt, hogy szemét egy pillanatra sem vette le a serpenyőről:

- Természetesen! Biztosan késni fogok egy kicsit, mert kilencig tanítok az iskolában. De ott leszek. Remélem, eszébe sem jut, hogy elmulasztom a november 9-i találkozót, főleg, hogy még esetleg segíthetek is. Ami a Der Weg-et illeti, itt van nálam, ha esetleg van ideje elolvasni. M. asszony pont most adta oda nekem. Van benne egy szívszaggató cikk Mussolini sasainak sorsáról a fasiszta rendszer bukását követően. Az antifasiszta tömeg elbánt velük: egyiküket megölték, a másik pedig szintén inkább holt volt, mint élő. Miután kivájták szemeiket, eltörték szárnyaikat és lábaikat, a legborzasztóbb módon kínozták meg szegény, királyi madarakat. Szó esik arról is, hogy egy jótét lélek, a sasok korábbi gondozója, megmentette az életben maradt, megvakított és megcsonkított állatot, menedéket adva neki saját házában, egészen annak haláláig, mely épp csak nemrég történt, közel tíz évvel a kínzásokat követően. Úgy látszik, oly kiválóan gondoskodott róla, hogy képes volt ismét rúdra állni, és meghatóan vonzódott gazdájához. E cikk alaposan felzaklatott. Semmi nem akkora gyávaság, semmi nem olyan lealacsonyító, mint bosszút állni egy állaton. E sasok és az őket kínzó emberi fenevadak gondolata gyakran kísért azóta. Nem mintha meglepődtem volna azon, hogy arról olvastam: ellenségeink ilyen dolgokat tesznek. Nem ez az első alkalom, hogy efféle rémtettekről hallok. Mégis, emlékük szinte mindig kísért... Egyvalami biztos: közülünk soha senki nem lenne képes elkövetni ehhez hasonló bűnöket...

- Biztosan nem! – kiáltotta hevesen az ifjú nemzetiszocialista.

- Tudom, hogy így van – felelte Heliodóra –, egyszer W. asszonynál találkoztam egy emberrel, aki tevékenyen részt vett a jól ismert ’Kristályéjszakában’. Együtt kávéztunk. Megkérdeztem tőle, hogy ő vagy bármelyik bajtársa valaha is bántott-e macskákat, kutyákat vagy bármilyen más állatot, csak azért, mert történetesen zsidókhoz tartoztak. Igen hangsúlyosan azt felelte, hogy sem ő, és a fosztogatók egyike sem tett soha semmi ilyesmit, sőt, határozott parancsuk volt arra nézve, hogy kíméljék meg és védelmezzék az ártatlan teremtményeket...

Miu, a macska, miután megette a halat, felugrott a fiatalember ölébe, s ott is maradt, ahogy szokott, összegömbölyödve, ütemesen dorombolva, egészen az est végéig. Heliodóra és tanítványa pedig folytatták a beszélgetést, amíg utóbbi végül el nem ment, éjfél körül, vagy néha hajnali egykor. Megalkuvást nem tűrő nemzetiszocialista igazhitűsége mellett Heliodóra az örökkévaló német lélek erényeit is csodálta benne, a türelmes energiát, a végtelen, mindennapi bátorságot, a totális áldozathozatalra való készséget, a harcos büszkeséget és – mindezek mellett – a kedvességet, az állatok, fák és minden gyönyörű, ártatlan élet iránti őszinte és értelmes szeretetet. Nagy reményeket fűzött ifjúságához – ő, aki majdnem kétszer annyi idős volt –, és úgy képzelte, hogy egy nap vezető szerepet fog játszani a nagyszerű, nemzetiszocialista Európában, segítve újjászervezni az egész kontinenst, saját, dédelgetett álmainak megfelelően, amikor annyi idős lesz, mint most ő, ő maga pedig már halott. Boldogan feláldozta volna akár egyik végtagját is, ha ezen az áron, valami kivételes varázslat folytán, a fiatalember a fiává válhatott volna.

A macska is szerette őt, a maga módján, és a maga szempontjai miatt.

Édes, otthonos légkör uralkodott a kis házikóban, a lámpafényben, amikor ők hárman együtt voltak. Oly nyugalom volt ez, melyet Heliodóra igen nagyra értékelt, mivel egész élete szüntelen küzdelemben telt. Néha eltűnődött azon, hogy mindenek ellenére, hogyan lehet ilyen boldog ebben a borzalmas háború utáni világban, csaknem húsz évvel 1945 katasztrófája után, ilyen boldog a jóképű, aszketikus, ifjú idealista, aki tökéletesen osztozott vele Hitler-imádatában, és a macska között, aki vagy a férfi ölében vagy az ő karjaiban hevert, s kinek érzéki kecsessége valamennyi macskaféle isteni kecsessége volt, melyet sokkal többre értékelt a kétlábú emlősök többségének állítólagos „értelménél”.

Tudta, hogy a fiatalember képe – az eljövendő Németországé –, ahogyan dolgozóasztalánál ül, emlékeiben örökké a macskával marad összekapcsolva. Emlékezett arra is, hogy hozzá hasonlóan az ifjú hős, Horst Wessel is a macskák nagy kedvelője volt. (Maga Wessel nagynénje, Richter kisasszony mesélte ezt neki, és még egy képet is mutatott unokaöccséről, a környék tucatnyi macskájától körülvéve).

Éjjel, miután barátja távozott, Miu, a pompás fekete-fehér kandúr, aki annyira hasonlított Hosszúbajuszra (bár nem ő volt) gyakran nyávogott az ajtónál, mintha azt mondaná:

- Engedj ki! Olyan jó lenne sétálni egyet a hóban, a fényes hold alatt, mely leragyog a csupasz facsúcsokra... Ne félj: visszajövök épen és egészségesen!

S Heliodóra kiengedte. Ám, a csípős hideg ellenére résnyire nyitva hagyta az ablakot, hogy vissza tudjon térni, amíg ő alszik, nehogy csak várjon a hóban, anélkül, hogy bejöhetne. Kora reggel, még hajnal előtt, sokszor valami puhát és meleget érzett az arcánál, s arra ébredt, hogy Miu próbál benyomakodni az ágyba. Ekkor kicsit felemelte a takarót, majd egymás után megmelengette kezeiben a jéghideg mancsokat – ahogyan egykor Fekete Bársony mancsaival is tette –, mialatt a macska dorombolva feküdt mellette.

* * *

Visszatért a tavasz, és az erdei házikó ismét olyan elbűvölővé vált, mint amilyen korábban volt. Az orgona megint kivirágzott, ahogy az öreg cseresznyefa is a kertben, s az egész hely életre kelt a madarak csicsergésétől és az örömteli napfénytől. A napok egyre hosszabbodtak, s nem volt semmi oly békés, mint lassú alkonyatok.

Mikor Heliodóra nem ment el otthonról, amikor nem voltak órái a nyelviskolában, egy nyugágyon feküdt a háza előtt, a tornácon, vagy a kertben, az orgonák közt, macskájával az ölében, figyelve, ahogy a nappal lassan átadja helyét a sötétségnek. Legszívesebben megvette volna a szegényes, ám kedves házikót (megtehette volna, mert addigra már elég pénzt rakott félre), s ott maradt volna végleg. A környék szépsége és nyugalma, a bajtársak a közeli városban és mindenütt Németországban csupán néhány órányi útra voltak tőle, az odaadó, ifjú harcos, mindük közül az egyik legkiválóbb, aki még mindig rendszeresen látogatta, s majdnem minden estéjét nála töltötte, a diadalmas közelmúlt és közelgő jövő szenvedélyes felidézésében – minden arra mutatott, hogy maradjon. A macska is, kényelmesen összegömbölyödve az ölében, nyugodtan, teljes meggyőződéssel szeretete felől, úgy tűnt, ezt súgja neki halk dorombolásával:

- Biztosan soha nem fogsz elhagyni engem!

Nem akart elszakadni tőle, ahogyan a német vidéktől és a német emberektől sem, akikhez egyre jobban ragaszkodott.

S mégis, valami hívta – egy ellenállhatatlan kötelesség, vagy valami, ami annak tűnt számára, és könyörtelenül elragadta onnan. Írt néhány könyvet, s úgy érezte, eljött az idő kinyomtatásukra – csak hogy elmondhassa német bajtársainak: annak ellenére, hogy az egész világ őrjöngve becsmérli őket, valaki mindennek ellenére mellettük áll, és mindig is mellettük és Adolf Hitler mellett fog állni, éppen Adolf Hitler és az ő pán-árja büszkeségről szóló evangéliuma miatt, a természet arisztokratikus szelleme miatt. Ám messzire kellett utaznia ahhoz, hogy találjon valakit, aki hajlandó kinyomtatni ilyen elismeréseket az üldözött nemzet és örökkévaló Vezére iránt. Európában senki nem merné megtenni ezt... Így hát vissza kell térnie ismét Keletre, a toleráns Indiába, ahol az emberek nem törődnek ilyesmivel, és bármit kinyomtatnak. A kedves, régi barát, aki magához vette Fekete Bársonyt, Miu-t is befogadta. Megírta Heliodórának: viheti hozzá, amikor csak jónak látja.

S így egy este a nő végül útnak indult...

A szőke fiatalember utoljára látogatott el hozzá, és segített elvinni holmiját – és a macskát – a vasútállomásra, ahol búcsút mond majd neki. Bezárta a kertkaput Heliodóra mögött, és előresétált. Az utazótáskát cipelve, melynek aljában Miu feküdt, kényelmesen és félálomban, a nő lassan követte a keskeny, füves ösvényt, mely a főúthoz vezetett. Azután, mielőtt végleg maga mögött hagyta volna, még egyszer visszapillantott a házikóra, mely most már üresen állt – a házra, melyet szeretett, és ahol maradhatott volna – az orgonákra, melyek illatát mélyen belélegezte, az öreg cseresznyefára, melynek ágai ölelő karokra emlékeztették, felé nyúlva a sötétségben, és szemei megteltek könnyekkel.

A vonaton az ölébe vette a táskát. Miu hamarosan kidugta a fejét, és körülnézett, mintha azon tűnődne, hol is lehet. Aztán, amint úrnője szokás szerint megsimogatta, máris biztonságban érezte magát, és a vonat kerekeinek ritmikus kattogása, mely egyre közelebb vitte új otthonához, ismét álomba ringatta.