2014. március 24., hétfő

Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (XII.)


Tizenkettedik fejezet
POKOL A FÖLDÖN


“Semmiért semmi jár, és a szenvedés az ár.” Emlékeznünk kell erre, s amikor örökkévaló Énje elhagyta szőrös lakhelyét, és a kritikus pillanattal nézett szembe, amely meghatározta következő születését, Sandy a szenvedés útját választotta, a nyomorúságos életet, azért, hogy még egyszer, csupán néhány percre annak karjaiban lehessen, akit nem tudott elfeledni.

Így hát egy szegény, lesoványodott anyamacska – közönséges, fekete-fehér kóbor állat, amilyen egykor Hosszúbajusz anyja is volt – öt kölykének egyikeként látta meg a napvilágot. Ám a kalkuttai sikátorok tehénistállója helyett ezúttal egy teheráni udvar hátsó részében fekvő garázs volt a születési helye. Egy koszos rongyon – amely valaha zsák volt – jött világra, egy ott álló autó alatt, amely, néhány másikkal együtt, éppen javításra várt. A cica cirmos volt, szép, szabályos csíkokkal, s dúsabb bundával, mint az anyjáé, mivel apja angóra vagy félangóra lehetett. Született egy fekete-fehér öccse és három nővére; közülük egy szintén fekete-fehér, míg kettő cirmos-fehér.

Anyja dorombolt, miközben a rongydarabon feküdt és öt kicsinyét szoptatta. Időről-időre megnyalta őket, kis, cirmos kölyke pedig néhány órán át, sőt, talán néhány napig olyan boldog volt, amilyen egy újszülött teremtmény csak lehetett: nem volt annyira hideg a garázsban, mint odakint, s nem volt olyan hideg az autó alatt, a fal sarkában, mint a garázsban másutt. A földre terített, tépett, foltos rongydarab is melengette.

Időnként, általában éjjel, az anyamacska magára hagyta kölykeit, és körbejárta a környékbeli szemétdombokat, halfejek, csirkecsontok (vagy belsőségek), egy darab hús vagy bőr – bármilyen cafat, mely éhségét csillapítaná – után, vagy, amikor szerencséje volt, sikerült elkapnia néhány egeret a csatornában. Kora reggel tért vissza, mikor kicsinyei már sírtak utána. Ő pedig „beszélt” hozzájuk, lágy, elfojtott nyávogással – Rrrrmiaú! Rrrrmiaú! Rrrrm! Rrrrm! – és szeretetteljesen nyalogatta őket, ahogyan azt az anyamacskák teszik kölykeikkel a macskaság kezdetei óta. A kétlábúak, akik a garázsban dolgoztak, kereket cseréltek, az autók motorjait javították, úgy tűnt, nem foglalkoznak vele és utódaival.

Ám egy nap az autót, ami alatt a kis család kölykei gyorsan növekedtek, elvitték. Reggel történt, amikor az anya, aki vélhetően túl messzire kóborolt el ételért, még nem tért vissza. Az öt kiscica egymáshoz bújt az „ágyon”, ahol megszülettek, s kétségbeesetten hívták, vékony, magas hangjukon. Egy fiú durván odébbrúgta a rongyot, és bennük őket, mintha nem is léteznének. Egy teherautó gördült be, és beállt az üres sarokba. Az egyik kölyök élesen felvisított, a fájdalom tragikus kiáltásával, melyet elnyomott a motor hangja. Észre sem vette senki, hogy az élő, cirmos-fehér, bolyhos golyót, egy szépséges teremtményt, amely hatalmas, kék szemeit alig két hete nyitotta ki először, eltaposták a hatalmas kerekek.

* * *

Az anyamacska visszatért, és tovább gondoskodott négy megmaradt kölykéről... A napok pedig múltak. Ahogy az ifjú állatok növekedtek, merészebbé váltak, és elkezdték felderíteni az udvart, pár méternyire elkóborolva főhadiszállásuktól. A kis cirmos kandúr, aki Sandy és Hosszúbajusz volt, viselkedett közülük a legmerészebben. Néha kikúszott a személy- és teherautók árnyékos rejtekéből a napfényre, időnként pedig még az udvart is átszelte, és kikukkantott az utcára. Igaz, hogy szégyentelenül többet is vett magához a részénél a tejből, amit szegény anyjuk adni tudott nekik, ellökve gyengébb öccsét és lánytestvéreit, brutális meggyőződéssel az erősebb jogaiban a túlélésért az egyetemes küzdelemben. A többi, szerencsétlen cica feleakkora lett, mint ő.
Úgy tűnt, senki nem veszi észre a bátor, ifjú kandúrt vagy csontvázszerű anyját, kinek csontjai csaknem átdöfték ritkás szőrét. Senki nem etette őket, senki nem gondolt még arra sem, hogy ebédjéből félretegyen nekik egy morzsányit. Senki nem szerette, ám senki nem is bántotta őket szándékosan, míg egy napon a garázs tulajdonosa – egy zsidó Oroszországból, aki 1943-ban Iránba szökött, attól tartva, hogy a németek deportálják, s aki meggazdagodott a következő hat hónap alatt, áttérve – vagy úgy téve, mint aki áttért – a bahá’í hitre, csak ő tudja, milyen okból – észrevette a kicsinyeket, akik éppen a természet hívásának engedelmeskedtek az árnyékban, két autó között. A perzsa intézőhöz fordulva így szólt:

- Ezek a macskák nem kívánatosak itt. Szabadulj meg tőlük, kérlek.

- Természetesen, uram – felelte a perzsa intéző, aki mindig is főnöke kedvében akart járni, legalábbis addig, amíg ez számára nem okozott semmiféle kényelmetlenséget.

A következő nap megmondták az egyik segédnek, hogy dobja egy zsákba a cicákat, és vigye el őket valahová – „elég messze ahhoz, hogy ne találjanak vissza.” A fiú megkereste az ifjú cirmos öccsét, és két lánytestvérét, egy öreg, olajos porolórongyba tuszkolta, és hazafelé menet teljes természetességgel az út melletti csatornába dobta őket, hogy haljanak csak meg éhségben és nyomorúságban, anyjuk után nyávogva napokig, anélkül, hogy akár csak egyetlen kétlábú valaha is felfigyelne rájuk.

Az ifjú, cirmos kandúrt azonban nem hajították el, hogy velük együtt haljon meg, mert úgy esett, hogy éppen nem volt ott, amikor a többieket összegyűjtötték, és a fiú – akinek megmondták, hogy mindet szedje össze, túlságosan lusta volt megkeresni.

Az anyamacska a megszokottnál később érkezett vissza a garázsba. Hívta kicsinyeit, ahogy mindig is szokta, halk, kedves miákolással, újra és újra, ám válaszul egyetlen kiscica nyávogását sem hallotta. Pedig szegény kicsikék hívták őt, az éhségtől és elhagyatottságtól kétségbeesetten hívták, a sötét árok mélyén, ahová a fiú dobta őket. Egész nap és egész éjjel hívták, majd a következő napon és éjszakán is, míg kicsiny torkuk a szomjúságtól ki nem száradt, s többé már nem tudták hívni, míg kimerült testük egyre gyengébbé vált... Túlságosan messze voltak ahhoz, hogy meghallja őket. Így hát az anya hiába nyávogott, szánakozást keltően, egy örökkévalóságig, úgy érezve magát, mint aki mindent elveszített.

Végül egy erőtlen kiscica-nyávogás válaszolt hívására – vagy talán csak képzelődött? Szívét nyugtalansággal keveredett remény töltötte be hirtelen. Arra a helyre szaladt, ahonnan az erőtlen hang érkezett, egy hatalmas, fémalkatrészekkel teli doboz és a fal közti, keskeny nyílásba, arra a helyre, melyet a cirmos kiscica menedéknek használt, mikor az egyik munkás, tudva (ahogyan már valamennyien tudták), hogy a főnök nem akar itt macskákat látni, félrerúgta őt a küszöbről.

- Rrmiaú! Rrrrmiaú! – nyávogott az anya.

- Mii-ú! Mii-ú! Mii-ú! – válaszolt a kiscica, ahogyan minden erejét megfeszítve próbált előmászni rejtekhelyéről.

Az anyaállat örömében dorombolva nyalogatta, aztán körberohanta a garázst, beszimatolva minden autó és teherautó alá, miközben hívta a többi kicsinyét, egyik saroktól a másikig.

Ha ezt az egyet megtalálta, akkor, úgy érezte, a többi sem lehet messze, nem lévén tudatában (a sok tapasztalat ellenére sem) az emberek érzéketlen kegyetlenségének. Egyre csak hívta őket, növekvő nyugtalansággal a kétlábú teremtmények között, akik el voltak foglalva a saját dolgaikkal, s ügyet sem vetettek rá és mellette szaladó kölykére. Úgy tűnt, hogy még a fiú, aki kihajította a nyomorult cicakölyköket, sem hallotta meg az anya miákolását, ahogy elszáguldott mellette, mialatt ő éppen új gumiköpenyt tett egy kerékre. Vagy ha hallotta is őket, nem foglalkozott velük. Nemtörődöm volt, közönséges és szívtelen, ahogy sokan mások, akik pedig esetleg több iskolát is végeztek, mint ő, s a legalkalmasabbak voltak arra, hogy magukba szívják a propagandát, amely egy olyan álomvilágról szólt, ahol a szegények elosztják egymás között mindazt a vagyont, melyet erőszakkal oroztak el a gazdagoktól. A fiú csak az emberi lények iránt bírt érzelmekkel, s egy pillanatig sem gondolt a kiscicákkal, akiket a csatornába hajított, hogy nyávogjanak csak, amíg bármilyen hangot hallatni sem lesz erejük, s végül éhen haljanak. Meglepődött volna, sőt, felháborodott volna, ha valaki azt mondja neki: ő is olyan sorsot érdemel, amilyet a cicáknak szánt. Így hát az aggódó anyamacska és cirmos kölyke észrevétlenül szaladgált.

Jelenlétükre a garázs intézője figyelt fel először. Ő nem gyűlölte a macskákat, mégis, rettegve attól, hogy főnöke hirtelen felbukkan, és meglátja, hogy utasítását nem hajtották maradéktalanul végre, dobbantott egyet, és úgy tett, mintha kővel akarná megdobálni őket, hogy elmeneküljenek, ki a garázsból és az udvarból, egyenesen az utcára. Ott néhány aljas gyerek – játszásiból – valódi kövekkel űzte az anyát és kölykét, egészen addig, amíg menedékre nem leltek egy halom üres kartondoboz mögött, egy bolt előtt. A boltos elkergette a gyerekeket, mert egyik dobozát a csatornába gurították, így a macskák biztonságban voltak – legalábbis egy ideig. A félelem rejtekhelyükön tartotta őket, míg a kétlábúak odakint járkáltak a járdán, és a boltot látogatták. Éjszaka az anya visszament a régi garázsba, nyávogva, keresve három elveszett kicsinyét. Egész éjjel nyávogott utánuk, hiábavalóan... Mialatt ők, a szegény kis állatok még mindig hívták őt – szintén hiába – az árok fenekén, lassan haldokolva. Aztán kísértő érzetük fokozatosan halványodni kezdett az anyában, helyét az éhség foglalta el, és megmaradt egyetlen, cirmos kölykéről való gondoskodás, akinek szüksége volt rá. Ez pedig végül minden aggodalmát elnyomta...

A következő napon a két éhező állatnak sikerült egy étterem hátsó udvarában lévő szemétdombon talált húscafatokkal és csirkecsontokkal megtöltenie a hasát. Jót is aludtak egy köteg porolórongy alatt, az étterem pultjának védelmében. A kiscica dorombolva csüngött anyján, mielőtt elaludt. Ezek voltak utolsó boldog óráik. Másnap az anyamacska meghalt: elütötte egy motor, miközben megpróbált gyorsan átszaladni a Takke sugárúton. Holtan feküdt ott, szájából vércsík folyt a széles, modern út aszfaltjára, a ragyogó, tavaszi napfényben. Természetesen senki a legkisebb figyelemre se méltatta, mintha csak egy papírfoszlány lenne.

* * *

Szegény cirmos cica, aki alig volt több, mint két hónapos, s kinek az anyja volt mindene, most teljesen egyedül maradt a világon.

Megtapasztalta már az éhség gyötrelmét, az üldöző kutyák brutalitását s a kétlábú emlősök folyamatos közönyét vagy kegyetlenségét. De anyja szeretetét a magáénak tudhatta: dorombolását, mellyel övére válaszolt, mikor lassan álomba merült mellette, halk, szeretetteljes nyávogásait – az egyetlen kedves hang, amit ismert –, amelyek hívogatták őt, amikor túl messzire kóborolt el, érdes nyelvének ismerős érzését fiatal bundáján. Ezentúl viszont egyedül volt a nyomor és kétségbeesett küzdelem hatalmas alvilágában, Teherán macskavilágában, messze az emberek birodalma alatt, és oly tökéletesen elvágva attól, mint ahogyan az előbbi is el van vágva a szellem láthatatlan birodalmától, legyen az akár jó, akár gonosz, és amellyel – kivételes esetektől eltekintve – képtelen kapcsolatba kerülni.

Szegény cirmos cica, aki a büszke Hosszúbajusz volt, és egyszer már megismerte a boldogságot Heliodóra kalkuttai otthonában, aki a fenséges Sandy volt, aki tizenkét évig élt olyan emberek között, akik szerették őt, s akik életében osztozott! Ami a dolgokat rosszabbá tette, a Feledés Folyója – az ókori görögök Léthének hívták – minden élet között ott folyt, s ugyanannak az egyénnek soron következő élete előtt is, a macskák esetében éppúgy, mint más négy- vagy kétlábú élőlények esetében. Ezért az ifjú, cirmos kandúr nem tudta, hogy ő maga választotta a szenvedés világában történő újjászületést, ahogy azt sem, hogy miért döntött e sors mellett. Nem emlékezett a nőre, aki számára és sok száz macskaféle és más teremtmény számára a „kétlábú istennő” volt. Sőt, mióta elhajtották a garázsból, semmi másnak nem képzelte a kétlábú emlőst, mint kegyetlen óriásnak, mely elől menekülni kell, mint a legrosszabb fajta kutyák elől, amelyek csaknem ugyanolyan gonoszak.

S mégis, hány nemesebb és kedvesebb érzésű gyermek – mint amilyen a kis Elsie vagy maga Heliodóra is volt kiskorában – örült volna annak, ha karjaiba vehette volna a fiatal cirmost, mivel gyönyörű kiscica volt, édes kis kerek fejjel, a szokásos huncut arckifejezéssel. Bundája hosszú volt és selymes, bársonymancsai pedig méretéhez képest nagyok, elárulva, hogy erőteljes kandúrrá válik majd, ha megéri.

A legszebb macskakölyök lett volna a világon, ha eleget és rendszeresen ehetett volna. S még így is, soványan, ám bolyhosan, a macskafélék bármely kedvelőjének örömet okozott volna.

A tragédia abban állt, hogy valószínűleg közülük csak nagyon kevéssel volt esélye találkozni.

* * *

Először anyját hívta, észre sem véve, hogy elütötték. Azután, kimerészkedve az utcára, meglátta őt a vértócsában heverve, és ráeszmélt, hogy többé soha nem fog megmozdulni, soha nem dorombol már, nem hívja, eteti és nyalogatja őt. A cica újra nyávogott, ezúttal fájdalmában. Úgy érezte, elhagyták, mint egy gyermek, akit egy elhagyatott helyen kidobnak egy autóból, majd elhajtanak, vagy mintha egy lakatlan szigeten kirakták volna egy hajóból, azután elvitorláztak.

- Miáúú! Miáúú! – kiabálta, amint ott állt, apró, sötét foltként a Takke sugárút forgatagának közepén. Ha egy baráti kéz felvette volna és megsimogatta volna ebben a pillanatban, milyen dorombolásba fogott volna az őszinte örömtől, hogy egy kis szeretetet kap. Ám egyetlen kedves ember sem járt arra vagy nem vette észre az élet karcsú, bolyhos foltját az aszfaltsivatag mérhetetlenségében. Számos autó haladt el mellette – az egyik olyan közel, hogy a cicát lesodorta lábáról a menetszél, ahogy a jármű elszáguldott. S mielőtt a macskának lett volna ideje felkelni és magához térni, egy újabb hatalmas dolog gördült felé az előzőt követve, teljes sebességgel. Ezúttal egy teherautó volt, szörnyűséges zajjal közeledve. Az apró teremtmény megdermedt a rémülettől, majd, életét kockáztatva átvetette magát az úton, s végül egy utolsó széllökés a túloldali árokba taszította.

Ez a hely – a sugárút aszfaltjához képest – hűvös volt, hűvös és biztonságos. A zaj ellenére a személy- és teherautók, úgy tűnt, messze a feje felett dübörögtek el, nem látta őket és menetszelüket sem érezte. A kis cirmos macskakölyök árnyékos völgyszerűségben haladt, míg fel nem fedezett egy felfelé vezető utat. Ezen az úton, kavicshalmokon és törmelékes göröngyökön keresztül felmászott a felszínre a sugárút egyik oldalán. Egy sövény lábánál találta magát, és végül – miután átküzdötte magát rajta – az Amerikai Nagykövetséget körülvevő kert nagy, nyílt, füves térségére ért ki, ahol bogarak és pillangók után szaladgálva játszadozott egy ideig, amíg el nem fáradt. Nem figyelt fel rá senki itt sem, mivel a kert nagy kiterjedésű volt, a kertész ezen a délutánon nem járt arra, az irodák pedig túl messze voltak ahhoz, hogy az arra járók észrevegyék.

Aztán, hirtelen, a levegő hűvösebbé vált, a fények megváltoztak, ahogy a nap lassan alászállt. Hamarosan beállt az éj, felbukkantak a fénylő csillagok. A szegény kis cirmos cica éppen úgy kóborolt a gondozott kertben, ahogy egykor – tizenöt évvel korábban – Kalkutta sikátoraiban is tette, a Dharmatala és a Corporation utcák között, mielőtt véletlenül bezárta magát abba a lejáróba, ahonnan Heliodóra mentette ki. De akkor legalább vele volt az anyja. Most teljesen egyedül kószált, és egyre éhesebb lett.
Nyávogott. És éppen úgy, mint egykor, a kétségbeesés éles kiáltásai – Miááú! Miáááú! Miáááúú! – megzavarták a csillagos éj komor fenségét. Ám ezúttal senki nem hallotta meg. Az egyetlen, aki akkor, kétségbeesésére válaszul megjelent, most ötezer mérföld távolságra volt tőle. Jönni fog majd, de még nem. „Semmiért semmi jár, és a szenvedés az ár.” Így hangzik a kérlelhetetlen és egyetemes Végzet, a Teremtés törvénye. A szegény kis cirmos cicakölyök számára megkezdődött a szenvedés élete. Egyre rosszabbá és rosszabbá vált egészen a végig... és a rég elfeledett jutalomig.

* * *

Az előző napig gyakran érzett már éhséget, ám anyja szeretetét is. Amikor a vézna, nyomorúságos nősténymacska – akinek időnként nem volt teje, mégis nyalogatta őt, mégis „beszélt” hozzá, elfojtott, cirógató miákolással, amely, úgy érezte, megvédi – vele volt, szinte, mindenek ellenére, boldogság töltötte el. Most éhezett, és anyja szerete is hiányzott neki. Nyávogott és nyávogott a hajnal első sugaráig, míg kis torka meg nem fájdult. Aztán elaludt kimerültségében... csak hogy két-három órával később arra ébredjen, hogy teljesen elázott, mert a kertész, aki a füvet locsolta, nem vette észre vagy nem törődött vele, és a vízsugarat egyenesen felé irányította.

A cica rémülten felpattant, és amilyen gyorsan csak tudott, kirohant a tárva-nyitva álló kapun, át a Takke sugárúton, ahol anyja még mindig ott feküdt. A forgalom ezúttal nem volt annyira sűrű, mint a délelőtt folyamán később, így nem érte baleset, míg el nem érte a Roosevelt sugárutat a görögkeleti templommal szemben. Ám néhány udvarnyira a templomtól váratlanul kutyaugatást hallott. S noha a hang igen messziről érkezett, mondhatni, nem volt mitől tartania, mégis gyorsabban kezdett szaladni, míg rá nem talált egy átjáróra – egy keskeny folyosóra a házfal és egy szeméttel teli, hatalmas láda között –, ahová berohant és elrejtőzött.

Hosszú órákon át itt maradt, éhezve, de ahhoz túl rémülten az ezernyi szokatlan alaktól, melyeket elhaladni látott, s a különböző hangoktól, melyek elértek hozzá, hogy ki merje dugni az orrát. Ám végül, ahogy leszállt az est, a sülthús folyamatosan felé szálló illata, melyet a szél a közeli étterem felől hozott, rávette, hogy minden bátorságát összeszedve e hely felé induljon. Természete szerint húsevő volt, ahogyan az összes macskaféle. Szerencséjére egy vendég, aki odabent egy adag csirkét evett rizzsel, éppen ebben a pillanatban hajított egy csontot a járdára, melyről még lógott némi hús és bőr. A cica odaszaladt és felkapta, majd miután titkos „folyosójába” vonszolta, mohón felfalta a bőrt és mindazt a húsmaradékot, amit még le tudott rágcsálni róla. De amint kiosont megint, s bizonytalanul az épület bejárata felé indult, egy gonosz kölyök megdobta kővel. A szegény cica gyorsan visszarohant kétes menedékébe, és ott maradt, még ahhoz is túlságosan ijedten, hogy felemelje a fejét.

Éjjel az éhség gyötrelme egyre elviselhetetlenebbé vált, így óvatosan végigkúszott a fal mellett, és beosont a boltba, melynek ajtaja még mindig nyitva volt. Sikerült ennie egy kis maradékot: bőrcafatokat, kemény húsdarabokat, melyek a vendégek asztaláról hullottak le és némi puha kenyeret, amit sokáig tartott elrágnia éles, ám apró, éppen csak kinőtt fogaival. Végül elaludt egy kisszék alatt a sarokban, ahol senki nem vette észre.

A következő reggel, ahogy felébredt és elkezdett mászkálni, egy szolgáló dobbantott, rákiáltott (ahogy a garázs intézője is tette egyszer), és kiüldözte az étteremből. Visszaszaladt korábbi rejtekhelyére, a láda mögé a mellékutcába, ám az sajnos már nem volt ott: a ládát elvitték. Szegény cica szánalomra méltóan nézett, és halk nyávogást hallatott, a bánat nyávogását, egy kismacska nyávogását, aki elveszett az emberek között. Aztán elindult a fal mellett. Hová? Nem tudta. Csak annyit tudott – s ez magányos küzdelme első két napjának eredménye volt –, hogy a fal töve, a csatorna után, a legkevésbé veszélyes hely volt az utcán. Mivel a csatorna tele volt vízzel, így a fal mentén haladt. Elkezdődött számára az a borzalmas élet, melyet minden városi és falusi kóbor állat él Keleten, az a pokoli élet, melyet csak igazán kevés macska tud hosszú ideig elviselni.
Csak ment és ment, a Roosevelt sugárút és Teherán következő nagy verőerének kereszteződésééig, aztán az utóbbi mentén jobbra, mivel félt átkelni rajta. Csak ment, és nem talált semmi ehetőt, eltekintve egy kanálnyi rizsfelfújttól, amit egy teázó előtt, az egyik vendég széke közelében talált. Mikor lábai már nem bírták tovább, lefeküdt egy halom deszkára az udvarban, ahová bemenekült, nehogy egy csapat kegyetlen gyerek kezei közé kerüljön, és úgy aludt el, mintha leütötték volna. Reggel – miközben még aludt – hirtelen lehajították a deszkákról a kemény betonpadlóra, s erre ébredt, mint egy rossz álomban, tetőtől talpig sajgó testtel. Bicegve és éhesebben, mint valaha, tovább kóborolt, míg végül visszaért a Roosevelt sugárút kereszteződéséhez, ahol már járt két nappal korábban, így nagyjából kijelölve az „ő” térségének határait, vagyis ahol egész életében vándorolni fog (kivéve ha valami kivételes esemény arra nem kényszeríti, hogy változtasson a szokásain), s minden zuga és szeglete ismerős lesz számára.

* * *

Napok teltek el, aztán hetek is. A szörnyű nehézségek ellenére – állandó éhség, félelem és nyomor, valamint időről-időre az emberek kegyetlensége – a cirmos cicakölyök növekedett. S gyorsan megtanult néhány hasznos dolgot: először is, ha lehetséges, jobb éjszaka odakint lenni, mint nappal, mert ilyenkor nem csupán könnyebb ételre vadászni, hanem kevesebb kétlábú élőlénnyel lehet találkozni, akik közül a legtöbb köveket dobáló vagy vizet (sőt, néha forró vizet) fröcskölő, esetleg port (ami belemegy a szembe) szóró ördögfajzat – ez utóbbi akkor történik, amikor még nagyon fiatalok és nem elég erősek ahhoz, hogy bármi egyebet hajigáljanak. Másodszor, annak dacára, hogy néha jobb maradékokat lehet ott találni, érdemes elkerülni a kétlábú teremtmények élőhelyeit, különben azt kockáztatjuk, hogy megrúgnak vagy akár megtaposnak. Ha észreveszünk valamit a padlón, ami igazán étvágygerjesztőnek tűnik, akkor oda kell rohanni, és egy szempillantás alatt elragadni, majd egy biztonságos sarokban megenni, nem pedig az asztalok, székek és a kétlábúak lábai között, ahol a legrosszabb is megtörténhet. Harmadszor, tanácsos soha nem menni olyan helyekre, ahol a kétlábúak ételt készítenek. Természetesen valami kivételes szerencse esetén beszerezhetünk egy igazán nagy és friss húsdarabot vagy fellefetyelhetünk zavartalanul hatalmas mennyiségű tejet is, feltéve, hogy akkor osonunk oda, amikor a hely üres, és nem maradunk ott túlságosan sokáig. Ám ez igen kockázatos, mondhatni, túl veszélyes. Nem lehet megmondani, mit tennének ezek a szörnyetegek, ha elkapnának egy lábos tej, egy szelet hús vagy akár némi baromfi belsőség (melyet amúgy ők maguk nem is esznek meg) előtt. Sokkal biztonságosabb éjjel útnak indulni, kaparászni és szaglászni bűzlő, utcákon található halmokban (melyek általában kétszer-háromszor olyan magasak, mint egy átlagos macska), néha az udvarokon vagy a kukákban, melyek szintén tele vannak bűzös hulladékkal, s melyek legtöbbször a közelben állnak. Kezdetben, persze, le kell győznünk a rothadó zöldségek, hús és hal gyomorforgató szagát. Ám fokozatosan egyre kevésbé leszünk érzékenyek rá. Végül pedig, ha már három napja nem volt mit ennünk, s nem találtunk semmi mást, akkor örülhetünk, ha ki tudunk húzni némi tegnapi csirkebelsőséget az undorító hamuhalom, megsavanyodott túró, csontok, bűzös rizs és zöldségek alól. Éhezés esetén ez is jobb, mint a semmi!

És végül... el kell kerülni azokat a nagy, dobozszerű dolgokat, amik két- vagy négy keréken gördülnek, dorombolnak, de sokkal hangosabban, mint a macskák, otromba, feltűnő módon, méregként bűzlő leheletet bocsátva ki. És... el kell kerülni a kétlábú teremtményeket. Úgy értem, a kétlábú emlősöket (mert a madarak nem bántanak senkit, és jó az ízük is, ha elég ügyesek vagyunk ahhoz, hogy elkapjuk őket).

A cirmos kiscica egyetlen közvetlen kapcsolata az emberi fajjal rendkívül rossz volt: féltucat gonoszul mosolygó és üvöltő fiú sarokba szorította szegény, fiatal állatot egy zsákutcában, ahol, bár halálra volt rémülve, mégis volt elég bátorsága, hogy szembenézzen velük. Kieresztett karmokkal fújt rájuk, ahogy csak tudott. Aztán egyiküknek sikerült megragadnia a farkát, és miután párszor megforgatta, brutális erővel csapta a földhöz, fejjel lefelé, hogy orra a köveknek vágódott. A macska elrohant előlük, szédülve és vérezve, s két napig nem tudott enni megduzzadt szája és fájó teste miatt. Ez az élmény általánosságban rémülettel töltötte el a kétlábú emlősöket illetően, különös tekintettel a fiatalabb egyedekre. Bármely emberi lény közeledtére, különösen a felé mozduló emberi kezek hatására azonnal menekülésben tört ki. Apró fejében valamiféle laza kapcsolat formálódott a kétlábú ellenség és a kerekeken félelmetes sebességgel guruló, zajos, büdös és hatalmas dobozok között, mert gyakran látta, hogy az ördögfajzatok egyike-másika ki-be száll ezekbe a „dobozokba”, és észrevette, hogy bennük is ülnek.

Azonban, e nyomorúságos élet ellenére, lassan fiatal, kifejlett macskává növekedett, mégpedig gyönyörűvé, kinek soványságát részben elrejtette puha, jól ápolt angóra bundája (jólápoltságát természetesen nem valamiféle kefe vagy fésű okozta, hanem az állat nyelvének újra és újra ismétlődő, alapos nyalogatása, mivel bármikor is sikerült megpihennie valahol – s nem volt sem rémült, sem éhes –, gondját viselte bolyhos szőrének). Csodálkozott volna, ha valahogy tudomására lehetett volna hozni: valamennyi szenvedését azért kell elviselnie, hogy egy nap átélje a találkozást egy kétlábú teremtménnyel, aki nem volt ördögfajzat, akit nem sokkal korábban szeretett, és ő is viszontszerette. Legvadabb álmaiban sem volt egyetlen emlékfoszlány sem e teremtményről. Úgy tűnt, mintha soha nem is keresztezték volna egymás útját korábban.

Szerencséjére az élet könyörtelen küzdelme – nagyjából húsz szemétdomb átkutatása húscafatok vagy talán egy-két száraz kenyérdarab után a konyhai hulladék alatt, az éjszakai vadászat egerek vagy kúszó-mászó élőlények, fekete bogarak és bármi hasonló után, amit ehetőnek talált, ha semmi jobb nem akadt – nem hagyott neki időt arra, hogy tudatára ébredjen bármiféle „törekvésnek” vagy akár vágyakozásnak éhsége csillapításán, a fájdalom elkerülésén és az alváson túl, még akkor sem, ha éppen túl fáradt volt étel után kutatni. Ahhoz még nem volt elég idős, hogy értékelje a nősténymacskák társaságát, és ha – a kétlábú teremtményekhez hasonlóan – meg lett volna áldva a beszéd képességével, a „boldogság” meghatározására csak negatív jelzőket talált volna: „nem éhezni, nem félni, nem érezni fájdalmat, ez jelenti a boldogságot”, mondta volna, mert nem ismert semmi jobbat.

És mégis, ő közelgett, a Teremtmények Barátja, különösen a Macskafélék Barátja. Átszelte a tengert és átszelt egy kontinenst, hogy ismét a karjai közt tarthassa, noha nem is tudott róla. A sok erő között, mely egyre tovább űzte, saját akarata mellett, hogy a szent Ügyet legjobb tudása szerint szolgálja, ott volt egy macska sorsa is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése